4.rész

Az elkövetkezendő hetekben rettegtem. Ha egyedül akartam lenni nem tudtam, mert folytonosan úgy éreztem figyelnek. Persze, hiszen figyeltek is. 

Markus az "elbeszélgetős" este óta nem mutatkozott előttem, nekem pedig túl sok kérdésem volt hozzá. Túl sok megválaszolatlan kérdés amikre azonnal akartam a választ.

El is határoztam, hogy egy olyan helyre megyek hol más ember nem igen fordul meg. A városka híres-neves még is elkerülendő kísértet házához. 

                                                                                 ***

Mikor a számomra gyakran használt erdőn át elérkeztem a házhoz, ámulattal töltött el a hatalmas monstrum építmény. 

A története kb annyi, hogy lakott ott egy család. Anyuka, apuka és egy 16 éves lány. A lány egy olyan fiúba szeretett bele aki megjátszotta magát. Egyszer a lány nem-et mondott neki, mikor a fiú náluk volt. A srác bepöccent és rátámadt a lányra majd brutálisan meggyilkolta. Ez után a lány anyját és apját is kivégezte és pszichopatikusan felakasztotta őket levágott végtagokkal. 

Ezt a mesét az iskolámban hallottam, és nem igazán látok benne nagy igazságot, hogy a lány most is kísért.

Ezzel a gondolatmenettel a fejemben vágtam neki a kocsifelhajtónak, és libbentem be a házba. 

Ahogy beléptem édeskés, fémes bűz csapta meg az orromat. Fogalmam sincs honnan jött a szag de valahogy nem is akartam megtudni. 

Csak amikor szétnéztem pillantottam meg a harmincas évekbeli bútorzatot amin az időtől és a portól beszürkült lepedő volt. Kíváncsiságom tovább hajszolt a nappalinál, így a rozoga lépcső felé vettem az irányt. 

Felérve az emeletre a leges legutolsó szobához lépkedte. Fogalmam sincsen miért de oda húzott a szívem, és amikor beléptem nem tárult más elém mint (feltételezéseim szerint) a 16 éves lány szobája.

Minden ép volt benne csak éppen piszkos, és kopott. De a maga csodálatos régi pompájában tündökölt. 

A szekrénynél ácsorogtam és vizslattam a fekete, fehér képeket a lányról meg a srácról aki egykoron szeretett és a srác még is megölte.

- Szomorú.-hallottam Markus hangját. Feltételezem mindeddig is itt volt csak várta mikor hozhatná rám a frászt. 

- Szerinted a srác...Megbánta utána ?- kérdeztem megfordulva, reménykedő pillantásokkal. Markus csak sóhajtott egyet majd belekezdett.

- Nagyon sok ember tesz olyat, amit később megbán. Szerintem a srác min ezek után valahol halottan végezte. Beleőrült, véleményem szerint.- fogta meg a vállamat amolyan vigasztalás képpen. 

- A lány megbocsátana neki ? - tettem fel az újabb értelmetlen de még is számomra érdekfeszítő kérdést.

- Nem tudom Clare, kérdezz könnyebbet.- mosolyodik el halványan Markus 

"Könnyebbet."- jár a fejemben a szó és szinte érzem ahogyan az agytekervényeim gyártják a kérdéseket. 

- Hogyan lettél angyal ? - kérdezem lehajtott fejjel. Kissé sajnálom, hogy feltettem ezt a kérdést neki, de ez barmira érdekelt. Ismét sóhajtott egyet majd felrepült az egyik szekrény tetejére. 

- Úgy érted, hogyan lettem sötét angyal ?-kérdezi fél szemöldökét felhúzva, lóbálva a lábát.- Eladtam a lelkemet. Egy olyan lénynek, ami sokkal magasabb rendű nálam. Sokkal fenségesebb és sokkal veszélyesebbnek. Mindenki tesz olyat aminek később következményei lesznek. Valaki olyan cselekedeteket hajt végre amik jók, azok az emberek a haláluk után békére lelnek. Nem bolyonganak a világban feleslegesen arra várva, hogy majd egy hasonló sorsú emberre kelljen figyelniük. 

Nekem például itt vagy te. Hálásnak kell lennem, hogy vagy. Viszont...-csuklik el a hangja- Neked is hálásnak kell lenned nekem. 

Egy darabig elgondolkozom azokon amiket mondott. Hálásnak kell lennie és nekem is.

- Azt mondod...Eladtad a lelkedet. Még is miért ? - teszem fel az újabb kérdést. 

- Mert nem bírtam tovább. Nem bírtam élni. Akkoriban sok gondom volt. Nem láttam a kiutat, és elvesztem. Egyik nap részegen tántorogtam hazafelé és egy sötét alakot láttam magam előtt aki alkut ajánlott.

Megszabadít minden bajomtól és gondomtól, ha cserébe megkapja a lelkemet.

Láttam ahogyan Markus szeme szomorúságba torkollik, és éreztem nem akar erről többet beszélni. Legalábbis most nem. 

- Lenne még egy kérdésem! - jelentem ki bizalommal teljes hangon. Markus érdeklődve rám mered majd biccent, hogy felkészült a kérdésre.- Mikor haltál meg ? Hány éves voltál akkor ?- ahogy eme két mondat elhagyja a számat Markus mélabús  tekintete átváltozik egy sokkal derűsebbre. 

- 1971-ben voltam huszonegy éves.-mondja végül ki kissé elpirulva. 

- Öreg !-húzom mosolyra a számat, majd hirtelen azon kapom magam, hogy az órámat bámulok és indulok gyors léptekben a kijárat felé Markus pedig utánam. 

Mikor átsuhanok az erdőn mikor haza felé sietek , sietünk, átfut a gondolatomon, hogy Markus egy jó ideig megint csak árny marad az életemben. Gyorsan elhessegetem a gondolatot még mielőtt Markus megtudná, de már késő. 

- NEM!- hallom erőteljesen a hangját.- Vigyázni fogok rád, az életem árán is.

3.rész

A szobámban mély álomba merültem amely védelmet nyújtott mindentől, egy álomba ahová elmenekülhettem. Ahol nem az önsanyargatásról vagy szánalomról szól minden. Ahol el tudod képzelni ,hogy minden lehetséges ,és mindig találsz megoldást a problémákra. Ahol a jó legyőzi a gonoszt és nem fordítva mint az én eseteben.
Talán valahol van egy álomszerű világ. Talán.......


                                                                            ***


A mélységes szundításomból felébredve döbbenet és félelem lett rajtam úrrá.
Az angyal ott ült az ágyam szélén és eszelős tekintettel bámult engem.
- Nem éri meg menekülni. Angyal sötét angyal vagyok, simán rád találok. - nézett rám cinikusan a lény.
Most vigyáznom kellett. Ha ez az angyal valóban létezik.......Akkor igaz amit mondott és olvas a gondolataimban.
- Hogy hívnak ? -kérdeztem hirtelen felindulásból. Az angyalsrác szeme kikerekedett majd egy elismerő pillantást vetett rá.
- Végre nem rettegsz tőlem...... Markus vagyok.- mondta ki végül nemes egyszerűséggel.
Markus......A név úgy csengett a fülemben mint a legszebb dallam a világon. Akárcsak egy szimfónia amit a legjobb zeneszerzők alkottak.
- Nos Markus. Minek köszönhetem ,hogy az  "angyalom" lettél ? - kérdeztem érdeklődve miközben az ágyamon mocorogtam.
- A helyzet az ,hogy jó ideje figyeltelek már. Amikor még éltem, akkor hasonló életmódot folytattam mint te.
De az már nagyon nagyon régen volt.......- biggyesztette le a fejét és sóhajtott egy nagyot. - A lényeg az ,hogy minden sötét angyal egy hasonló sorson élő emberre "figyel". - rendezte le ennyivel.
- Értem.......-húztam el a számat és próbáltam az agy tekervényeimben raktározni az információt. - És meddig kell rám "figyelne.......
Nem tudtam befejezni a kérdésemet mert kopogtak és egy tizednyi másodperccel a kopogás után be is nyitottak Anyám volt az.
- Clare ! Minden  rendben kivel beszéltél ?
Nem értettem a helyzetet. Markus még  mindig az ágyam szélén gubbasztott de anyám észre se vette. Vártam volna a reakciót ,hogy "Jesszusom miért ül egy angyalszárnyas fiú a szobádban ?", de semmi nem történt. Inkább csak választ várt a feltett kérdésére.
- Ja hát.........Egy barátnőmmel beszéltem telefonon.
Szép mentés......Jó ,hogy nincsenek barátaim. És jó ,hogy a dolgaimról nem tudnak a szüleim.
Anyámnak ez a válasz éppen elég is volt és kiviharzott a szobámból.
Miután úgy éreztem anyám már a hálószobájában van tettem volna fel a végig nem mondott kérdést Markusnak. Mintha csak megérezte volna ,közelebb jött hozzám és a kezét a homlokomra tette.
- Majd máskor megbeszéljük. Most viszont álmodj! - csúsztatta a kezét a szememre amit rögtön be is csuktam. Tovább kezdett el beszélni: - Merülj el az elmédben......- suttogta közel hajolva hozzám amit persze csak onnan éreztem ,hogy a fagyos lehelete megcsapta az arcomat. - Aludj.....Én kis harcosom.
Ezt a harcos dolgot nem értettem, de valamiért mérhetetlen álmosság tört rám.
És megint elszundítottam.

2.rész

Csak zuhantam a mélybe. Semlegesnek éreztem magamat. Mintha már nem is léteztem volna....
Mintha megszűntem volna létezni. Élőnek lenni. Láttam magam előtt a mélységet. Ha akartam sem tudtam volna vissza fordulni. Mert ugye nem tudtam.....De nem ám. Várt rám a sors. A sors ami a nővéremet is illette akkoriban.
Amikor belecsapódtam a folyóban éreztem ahogyan a jég hideg víz szinte égeti a bőrömet. Mint ezernyi aprócska tű amit egyre jobban a bőrömbe nyomnak. Mintha kis szilánkok tengerében úsztam volna. Az iszonyat töltött el. Komolyan meg akartam halni. Megérdemeltem volna. Ennyi kijárt nekem.
De ha kijárt ...... És én komolyan meg akartam halni akkor miért történt az ,hogy a víz feldobott. Nem tudtam megfulladni. Nem ment. Valami valami életben tartott aminek nem kellett volna.
A víz egy sziklának sodort engem és  akkor olyat láttam amit soha életemben. Oly gyönyörű és sötét volt.
Oly félelmetesen fenséges. Egy szomorú srác volt az......Fekete angyalszárnyakkal.
Eddig észre sem vettem őt. Mielőtt leugrottam volna alaposan körülnéztem ,hogy van-e valaki a közelben, de senkit sem láttam. A srác a következő pillanatban rám nézett.
- Szomorú......Az emberek azt hiszik mindent megoldhatnak az  életük elvesztésével.
Nem hittem el. Nem akartam elhinni ,hogy hogy ott van. Hozzám beszél. Félelmemben nem tudtam megszólalni. Vajon most megöl ? Hiszen eddig is ezt akartam. Meghalni. De nem ment.
- Nem kéne tőlem félned..... Hiszen én mentettelek meg. - szólt a srác. Mi az ,hogy ő mentett meg ?  És még is miért ? Meg kellett volna halnom.
- Azért mert egy elbukott angyalnak ez a dolga. Hogy megmentse azt aki hasonló sorsú mint ő volt ember korában. Nem kellett volna meghalnod. Neked még dolgod van. Valami nagy dolgod.
Minden bátorságomat össze gyűjtöttem, és végül sikerült megszólalnom.
- Te olvasol a gondolataimban ?-kérdeztem elfojtott még is kiakadt hangon.
Az angyal csak elvigyorodott.
- Hmmm.......Ti emberek olyan furcsák vagytok. Nem azon vagytok kiakadva ,hogy  látsz egy angyalt,hanem azon ,hogy az az angyal történetesen olvas a gondolatokban.-jegyezte meg cinikus hangon.
És vajon mindenkinek van ilyen angyala ? -tettem fel magamnak a kérdést de az angyalsrác már válaszolt is.
- Nem mindenkinek.-fogta rövidre, majd elrugaszkodott a sziklától és hatalmas fekete szárnyait kinyitotta, elrugaszkodott és szárnyalni kezdett. Én már komolyan nem tudtam hova tenni az egészet. Kezem lábam remegett és jobbnak véltem elhúzni a csíkot míg az angyal vissza nem tér a repülésből.
Kikászálódtam a vízből és őrült rohanásba kezdtem, akárcsak egy préda. Egy préda aki retteg ,hogy elkapják és megeszik.
Folyamatosan hátra-hátra pillantva futottam az erdőn keresztül. Az angyal nem követett. Próbáltam ezt az egészet kiverni a fejemből. Angyalok nem léteznek. Ez képtelenség......Biztosan csak bevertem a fejemet és egy másodpercig elképzeltem ezt. Igen biztosan. Még nagyobb erőt vettem magamon és még gyorsabban kezdtem rohanni.
Az egyetlen hely ahová vágytam az a szobám volt. Mindentől elszigetelve. Hogy senki ne zaklasson ,ne szóljon hozzám. Csak legyek egyedül.

       ***

Amikor végre hazaértem a kis csendes házunkba egyből a szobám felé vettem az irányt.
Nem volt kedvem semmiről sem beszélni ,anyám hiába nézett rám kérdően nem akartam róla beszélni mert csak veszekedés lett volna a vége, amit fél 11-kor nem igazán akartam.Szóval inkább úgy tettem mintha csak én lettem volna otthon, jobb a békesség alapon.
Beérve a szobámba elárasztott a nyugalom, és nem akartam mást csak pihenni, elengedni magamat.

1.rész

Elveszettnek éreztem magamat. Csak bolyongtam a világban. Vajon más is érezte már úgy ,hogy nincs kiút ?

Vagy csak én vagyok ilyen ?

Régen minden más volt. Amikor kicsi voltam......Akkor nem borítottam ki a szüleimet. Nem kellett értem annyit aggódniuk mint most. Mi lehet velem ?

Anyámat sokat látom miattam sírni. Mindig megemlíti "Ugyan az lesz vele mint a nővérével.....".

Ez egyfajta figyelmeztetés, mivel a nővérem halott.

Négy éve halt meg.......Öngyilkosságban. Ez a szüleim és az én életemben egy óriási fordulópont volt.

Mindössze 14 éves voltam akkoriban. Naiv, aranyos, bűbájos.

Akkor még nem kebelezett magába az önpusztítás.

Oooh ..... Mennyit ígérgettem a szüleimnek ,hogy leszokom a drogokról, az alkoholról.......

Nem ment. Talán túl gyenge lennék én ahhoz ,hogy valami fájdalomcsillapító nélkül kibírjam a fájdalmat ?!

Hogy itt hagyott engem és a szüleimet ? Mert nem bírta  ki ? Talán anyámnak igaza lesz és én is arra a sorsra jutok ?

Így sétáltam végig a hűvös alkonyatban a Kanadai főúton ami egy erdő mellett haladt el.

Csak rám kellett néznie valakinek..... Egyből megmondta volna "NINCS JÖVŐD".

Hát annak az embernek aki ezt mondta volna bizonyára igaza is lett volna.

Most komolyan.......Whisky a kezemben....Másnaposan, egy adag kokainnal a zsebemben.....

Egy igazi vesztes aki beletörődött a sorsába.

Csak dölöngéltem az úton. Néha egy kocsi elhaladt mellettem.

Talán eljött az idő amikor komolyan inkább mindent fel kéne adnom. A szüleimet, a nem létező barátokat, az önpusztítást. A bulikkal járó mámort. Az idiótábbnál idiótább ötleteket. Az életemet.

Olyan könnyű lenne megszabadulni minden gondtól. Egy vágás, vagy "baleset"..... Vagy szárnyalhatnék..... Leugorhatnék valahonnan, akár csak a nővérem tette akkoriban. Ő is belefáradt mindenbe akkor. Nála is elszakadt egy cérna ami még életben tartotta. Vagy legalábbis hagyta lélegezni. De nem sokkal különbözött akkor sem egy halottól. Már neki is késő volt. Ő akkor nem kapott új esélyt az élettől.

Nekem is ezt kéne. És akkor vele lehetnék. Vele egy másik világban. Ahol minden sokkal szebb lenne.

Neki is ez volt a megoldás. Nekem is lehet ez lehetne. Neki ott volt még egy tény amiért már nem érte meg élni. Hogy meg volt bélyegezve. A volt pasija. Megerőszakolta az a szemét...... Pedig a nővérem annyira szerette. Annyira odaadó volt vele. És képes volt őt egy életre megbélyegezni. A nővérem körülbelül ezen a ponton lett depressziós. És még csak nem is jelentette fel a szemetet. Mert szégyellte az egészet. Szégyellte magát, a pasiját, a történteket és úgy érezte ő egy romlott ember.

A szüleinknek nem is mondta el mert tudta ,hogy álltak volna a dologhoz. Az anyánk nagy valószínűséggel idegbajt kapott volna és pereskedni akart volna meg feljelenteni. Apánk meg......Ő a tettek embere szóval nem hiszem ,hogy a csávó sokáig húzta volna.

A gondolataim közben a testem mintha csak magától és nem az agyamtól mozgott volna. Csak mentem mentem és mentem.

Nem tudtam hova......De valahogy éreztem ,hogy miért oda ahova visz. Meghalni.

Meghalni ,hogy élhessek.

És elérkeztünk egy hídhoz mely egy sebesen áramló folyó felett volt építve.

Most kell....... Most vagy soha. Össze kell gyűjtenem minden bátorságomat ,hogy jobb legyen mindenkinek.

Nekem.....A szüleimnek...Hogy anya többé ne sírjon miattam ,hogy apunak ne kelljen bejárnia a rendőrségre mert a lánya valamit megint elcseszett.

Felmásztam a korlátra és neki támaszkodtam. Csak néztem a folyót és csak arra gondoltam vajon érezni fogok majd valamit ? Ha nem is testileg de lelkileg. Vajon ,hogy fogják bemondani a helyi hírekben ? Vajon majd aki azt hiszi ismer az azt fogja mondani "ÉN MEGMONDTAM" ?

Tök mindegy volt. Csak legyen ennek vége. Legyen vége a rémálomnak amiben most vagyok és legyen valami más. Egy szebb világ ahol majd jól érezhetem magamat.

Átmásztam a korláton becsuktam a már könnyes szememet vettem egy nagy levegőt és elrugaszkodtam.

Prológus

Clare Joshep egy hétköznapi lány  aki hétköznapi életét éli. Apja Luke Joshep jobb állás ajánlatot kapott egy jóval kisebb és jóval félelmetesebb városban. 

Folyamatosan úgy érzi figyelik. Új osztálytársai is felforgatják az életét. A szüleitől eltávolodó lány már nem tud magával mit kezdeni. A bulikba, drogokba illetve alkoholba menekül és már nem látja a kiutat. 

Agressziót produkál ok nélkül, megszűnnek az érzelmei mindenki iránt. 

A szülei nem ismernek rá és a mutatványaira. Már nem az ő lányuk. Nem már nem az a kicsi lány akit ők eddig nevelgettek hanem sokkal több. 

Brutalitását már a legközelebbi elmegyógyintézetben is kezelték.....Menthetetlen. 

És még csak nem is akarja mutatni ,hogy élni akar. Mert nem akar.