7.rész

Sajnáltam Eric-et de,  persze az én kis naivitásom. Mindig ezzel szívom meg mint mindig.

- Hiába tudod! Akkor is megérdemled! - mondta rekedt hangon. 

Hirtelen csapott le, olyan hirtelen, hogy nem is tudtam mi történik. Egyik percben még Eric-et ölelgetem meg vigasztalom aztán valami nehezet érzek a fejemnél majd elsötétül minden. 

                                                                  

                                                                                 ***

Mikor kezdtem magamhoz térni először nem tudtam kinyitni a szememet, csak tapogattam a sötétben szó szerint. A talaj vagy padló vagy akármi amin feküdtem hideg, síkos és nyálkás volt. 

Nagy nehezen kinyitottam a szememet majd körbenéztem. Egy elhagyatott épületben voltam. Pontosabban a városkánk kis kísértetházában. A padlón felfedezni véltem a saját véremet amint pocsolyaként tátong a földön. Tettem pár tétova métert a házban. Baromira nem úgy nézett ki mint amit Marcus-nak mutattam. Sőt még csak nem is olyan volt mint ami a városunk közelében lett volna. De akkor még is, hogyan kerültem ide? 

 Az a szemét Eric. Megjátszotta a félős-sírós kisfiút, majd kihasználva a naivságomat leütött majd ide ho.....
És itt megálltam. Ugyanis beértem egy elég nagy szobába ami régies bútorokkal volt tele rakva és szakadt a tapéta is volt bőven. A szoba érdekességét nem is ez adta, hanem a holt test ami a csillárra volt akasztva. Eric holt teste volt. Kibelezve, megcsonkítva. 

A döbbenettől nem tudtam levegőt venni. A hideg végig futott a hátamon. A látottak miatt is és a miatt is mert tudtam Eric gyilkosa még itt lehet. Nem tévedtem nagyot. 

Csámcsogó hörgő hangot hallottam és lépteket. Kopogó lépteket. 

- Ki van ott? - kérdeztem az abszurd kérdést. Mindenki ezt kérdezi amikor be van tojva és tudja, hogy valaki ott van. 

- Te kire tippelsz ? - lopózott valaki a hátam mögé és befogta a szememet. 

Miután az illető kijátszotta magát rajtam megfordított.

Marcus. Nem is akármilyen változata. A szája csupa vér volt és kis tűhegyesnek kinéző fogak voltak benne. A tekintete eszelős volt. 

- Te megölted Erice-t !- sziszegtem akár egy kígyó majd el akartam tolni magamtól Marcus-t. 

- Bántott téged.- mondta. - Én meg már éhes voltam.- mondta teljesen természetes hangon megszeppent fejjel. 

- Te angyal vagy ! Nem segítened kéne az embereken ? - kérdeztem felháborodva. 

- Sötét angyal! Lényeges különbség.- javított ki. - Szóval vagy alkalmazkodsz ehhez vagy...Akár téged is megölhetlek.

Tudtam jól, hogy nem ölhet meg. Akkor örökre szörnyeteg maradna. 

- Tedd meg! - mondtam mire Marcus gúnyos arc kifejezése egy döbbentebb formát vett fel. 

- Ostoba vagy. Gyere ide! - mondta most már zordan. Először tétováztam majd nagy nehezen megindultam felé. Olyan volt számomra mint egy mágnes. Egy mágnes ami vonz és undorral tölt el ha ránézek. Marcus megragadta a karomat majd beleszippantott a levegőbe. 

- Mutatok valamit. - majd beleharapott a karomba. 

Olyan volt akár egy másik világ. Emberek mászkáltak az éjszakában és boldognak tűntek. Az embertömeg legszélén felfedeztem Marcus-t. Nem éppen fénykorát élhette mivel igen lelakott feje volt. Cigik halma volt a szájába gyömöszölve. Az emlék képben Marcus hirtelen megtorpant majd egy sikátor felé vette az irányt. A sikátorban egy lány is ment. Marcus utána, majd csak sikolyokat hallottam. 

Marcus nem harapta tovább a kezemet így nem láthattam tovább. 

- Ne akard tudni....- mondta visszaszorítva a fájdalmát. El tudom képzelni mit tett szerencsétlen lánnyal. - Egy szörnyeteg vagyok Clare! Mindenkinek csak ártok. Neked nem akarok. 

Majd összerogyott a nyálkás emberi rothadástól bűzlő padlón.

1 díjam!!! :)

Nagyon szépen köszönöm Melodinak! 

Szabályok: 

1. Írj magadról 11 dolgot!
2. Válaszolj 11 kérdésre!
3. Tegyél fel 11 kérdést!
4. Küld tovább 11 bloggernek!

11 dolog rólam:

1: Emo voltam.
2: Kedvenc bandám a Green Day.
3: Szeretnék egy Zsirit (kis zsiráf). 
4: Állat bolond vagyok.
5: Sulit váltok.
6: Szőke az eredeti hajszínem. :)
7: Lobbanékony vagyok.
8: I LOVE DRAW *-*
9: Kedvenc színem a pink, fekete, türkiz.
10:  Kedvelem az One Direction-t ( elismerem őket stb) :). 
11: Oda vagyok a szöszikéééért :DD 

11 válaszom:

1. Miért kezdtél el írni?
Jó bulinak tartom, és így jobban ki tudom adni az érzelmeimet. 

2. Mi a kedvenc állatod?
Hmm....Több is van: Panda, Koala, Szurikáta, Lajhár :D 

3. Mi a kedvenc sorozatod?
Így Jártam Anyátokkal, Family Guy, South Park, Szívek Szállodája xD 

4. Mikor kezdtél el írni?
Fuh  asszem 2012. November 

5. Írsz még valamit blogon kívül?
No. 

6. Van testvéred?
Nincs.

7. Kedvenc számod?
Billy Talent- Nothing To Lose 

8. Olvasod a blogom?
Sajnálom de nem ^^" 

9. Naponta mennyit írsz?
Naponta ? Hetente :D 

10. Milyen rendszeresen teszel fel új részt?
Ez változó..Van, hogy naponta kettőt, de van amikor sokáig semmit. 

11. Használod a helyesírás ellenőrzőt?
Használom, a Google Chrome kényszerít. 

11 kérdésem:

11 blogger, akinek küldöm:

Sajna nem olvasok blogokat így nem tudom tovább küldeni. 

6. rész

A tegnapi beszélgetésembe belefeledkezve aludtam el. Elmerültem elmém legmélyebb bugyraiban és hagytam, hogy a fantáziám magával ragadjon és elkezdtem álmodni.
A világ legszebb álma volt ebben biztos vagyok. Marcus-al (és nem tudom miért vele) egy gyönyörű, zöld, mohás erdőben ültünk egy fán. A lomb koronán át halvány fény vetült ránk. A mohaszőnyegen lévő harmatcseppek úgy csillogtak mintha milliónyi kicsi égkövek lennének.
Markus csak mosolyogva meredt rám, a kezemet fogva.
- Veled akarok maradni. - szólalt meg végül és mintha kis szomorúság jelent volna meg a szemében.
Nem tudom miért de valami oknál fogva nem tudtam megszólalni. Olyasmi volt mint mikor két erős mágnes találkozik és nem akarják elengedni egymást. Körülbelül ilyen érzés játszódott le bennem.

                                                                              ***

- Clare ébredj! - "keltett fel" Marcus. - Figyelj, az iskoládba nem követhetlek. Nem tudnál figyelni az órákon.
Na az pont nem érdekelt, hogy majd "nem tudok figyelni az órákon", nem mintha amúgy figyelnék.
Tudomásul véve miszerint Marcus ragaszkodik ahhoz, hogy iskolába egyedül járjak sértődötten viharzottam be a fürdőbe rendbeszedni komás élőhalott arcomat.
Köszönés nélkül távoztam és mivel ugy gondoltam annyival legalább tartozom Markus-nak, hogy bemegyek így is tettem.
Az iskolám vagyis a börtönöm ajtajánál kissé haboztam belépjek-e. Kell nekem még egy borzalmas nap? Megéri?
Persze ezekre a válasz egyértelmű volt, de még is beléptem abba a nyomoruságosan lepusztult épületbe.
Lassan gyoszogtam be az első órára ami irodalom volt és akármennyire is utáltam (az összes tantárgyal együtt) ez az óra most kivételes módon számomra élvezetes volt.
A tanárnő amit felolvasott valami lúzer csávóról és a bigéjéről szólt. Meg volt a szokásos sablon, hogy nem lehettek egymáséi mert a francos szülők nem voltak jóban vagy mi. Eddig nem is érdekelt a történet aztán amikor jött az a rész, hogy meghaltak egymásért ott eszembe jutott, hogy én is meg akartam és még most is meg akarok halni. Eszembe jutott az is, hogy ha Marcus nincsen akkor most nagy valószínűséggel búvárok keresnének abban a nyamvedt folyóban. Aztán feladnák a holttestem keresését közölnék a szüleimmel, hogy jobb ha nem is számítanak arra, hogy előkerülök amiről az anyám és az apám vagy tudomást vesz vagy nem.
Miközben elmerültem eme gondolatmenetemben megszólalt a csengő majd mindenki egy emberként száguldott ki a teremből nem megvárva a tanárnő utolsó mondatát.
Néha azért sajnálom szerencsétlen nőt, hogy minket kell tanítania.
Időközben én is kitrappoltam a teremből igaz kicsit lassabban a kelleténél de hát hova siessek ha ráérek?
Késő délután a szekrényemnél pakolásztam a szétgyilkolt könyveimet amikor egy kötekedő egyén beszólt.
- Héé coco-s. A haverom látott téged a hídnál leugrani.- hallottam egy srác hangot. Hallottam már ezt a hangot valamelyik órán és egyből beugrott melyik szerencsétlen szájából hangzottak a szavak. Eric. Rögtön hátra fordultam, hogy bebizonyosodjak az igazamról. Eric állt ott lesajnáló szemekkel és vigyorral  pár "haverjával" az oldalán.
- Sajnálom, hogy nem haltál meg. Egyel kevesebb lett volna az ilyen szánalmas, lúzer cafkákból.
Azt hittem a srác befejezi enyivel és elmegy. Gondoltam van benne némi olyasmi, hogy én is ember vagyok ezért nem aláz tovább. Óriásit tévedtem mert ebben a srácban semmi jóság nem volt sőt csak magát tekintette embernek és ezt szívesen hangoztatta is és hozott rá példákat.
Egy hirtelen mozdulattal nekem rontott megragadta a két karomat majd ugy ahogyan voltam megfogott majd a haverjaival együtt kirángatott az iskolából be egy nagy furgonba.
Fogalmam sem volt miért tette ezt vagy, hogy hova a bánatba visznek engem ezek a rohadékok.
Olyan 15 perc elteltével a furgon megállt és kinyílt az ajtaja. Egy aprócska tópartnál parkoltunk le.
- Nos coco-s...Érezd magadat otthon. - majd egy hatalmas erővel kirántott engem a kocsiból.
- Mi a franc? Hol vagyunk? Hol vannak a haverjaid?-kérdeztem kétségbe esetten.
A srác nem válaszolt csak kivett a kocsiból egy üveg Whisky-t majd nagyot húzott az üvegen. Az ital csak úgy dölt le a torkán, még senkit sem láttam így inni. Miután az üveg tartalmának háromnegyedét lehúzta alkoholtól bűzlő száját kinyitotta.
- Miért? Jobb lenne ha itt lennének?- kérdezett vissza nagy vigyorra húzva a száját majd megindult felém. Látszott a srácon, hogy az imént lehúzott pia kezdi megtenni a hatását mert miközben indult felém vagy hatvanszor elbotlott a saját lábában.
- Mit akarsz ? - kérdeztem mikor az a bamba izomagy bámult a képembe.
- Tudod te azt.- mondta közel hajolva hozzám bűzölgő alkoholos szájjal.
Tudtam mit akar. Bántani akar. Egy nagyon régi történet miatt. Eric legjobb haverja drogot meg piát kért töllem. Azt mondta ha nem adok neki akkor azt nagyon megbánom. Mivel megfenyegetett oda adtam neki a drogot meg a piát. Én enyit szerepeltem a történetben. A srácot három nappal késöbb holtan találták a mi kis városkánk kísértethezetól nem messze. Túladagolta magát, Eric pedig ezért utál engem ennyire. Úgy érzi vissza kell adnia a fájdalmat amit ő érez még két év elteltével is.
Szerinte én vagyok a hibás mindenért, hogy neki most nincs legjobb haverja és ,hogy azóta kissé zakkant.
- Eric....Az az idióta srác túladagolta magát. Én adtam neki a drogot de nem én adtam be neki.
- Még, hogy idióta? Ne mert így beszélni róla!
Eric egy hirtelen mozdulattal elkapta a kezemet és őrült módjára rángatni kezdett.
- Te tehetsz az egészről!- majd abba hagyta a rángatást és olyan történt amit álmomban sem gondoltam volna. Eric egyszerűen rámnehezedett és könnyezve zokogott.
Eric akármilyen bunkó izomagy is, ez mind eltűnt. Már nem szorított és úgy éreztem nem is akar fájdalmat okozni. Inkább csak olyan volt mint én amikor meghalt a nővérem. Én is egy embert okoltam érte mégpedig a nővérem barátját. A csávó nem volt százas és veszélyes is volt. A nővéremet folyamatosan verte, a nővérem meg csak nem azarta elhagyni őt. Én még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ő tehet rólla. Ő kergette az örületbe a nővéremet.
- Sajnálom. - emeltem fel Eric állát akinek a szeme úszott a könnyekben és az arca is teljesen elpirosodott. - Tudom milyen...- majd csak úgy fogtam és enyhén megöleltem. Nem szó sincs itt olyanról, hogy azért mert "hirtelen belezúgtam volna". Szimplán azért mert úgy éreztem szüksége volt rá.

5.rész

Későn értem haza, túl későn. Mikor be akartam lopózni a kapunk (persze kulcsot nem vittem), még nem is sejtettem mekkora letolást kapok. Nos... A kapu mászást túlélve már csak egy feladatom volt, besurranni úgy a házba, hogy senki ne vegyen észre.
Na igen...Ez volt az ami nem sikerült, ugyanis amikor a lépcső megcsikorgott alattam (átkozom a régi fa lépcsőnket) és anyám egyből kirontott a hálószobájukból. Egy májva színű selyem köntös volt rajta meg az elengedhetetlen krém színű papucsa. Nem értem ezt a "elitt anya style"-t. Talán jobb is nekem addig.
- Clear! Mi a fenét keresel itt hajnalok hajnalán? - csattant fel az aprócska anyám. Igen aprócska mert mind össze 160 cm.
Még is mit válaszoltam volna erre? "Jaj anya...Csak egy elhagyatott házban szaladgáltam, kísértetet keresve akár csak egy Goth". Nem ezt nem mondhattam. De az igazságot se, a végén dilisnek néznének és mehetnék vissza az elmegyógyba. Na csak az hiányzik! Két évet húztam le ott, egyes egyedül és rettegtem. Pedig csak azért voltam olyan mert bántottak, nem pedig azért mert nekem jól esett bántani. Persze tőlem ezt sose kérdezték. Meg is feledkeztem Markus-ról aki végig hallhatta a gondolat menetemet és a kezét a vállamra tette majd kissé mint ha neki fájna megfeszültek az ujjai.
- Ide figyelj mikor hozzád beszélek! Az anyád vagyok! Figyelj ha mondom!- csattant fel hirtelen, és nem csak ő...Hanem egy pofon is ami engem irányzott meg.
Elvesztettem a türelmemet, éreztem, hogy ez az ütés volt a döntő pillanat mindennek. Most végre van okom arra, hogy lelépjek, igen egy megfelelő ok arra, hogy ha nem is az életemet a létemet, hanem a családomat hátra hagyjam.
- Clear...- kezdte anyám mikor hozzá is elért mit tett. Láttam a kétségbeesést az arcán, hogy nem tudja mit fogok tenni most.
Ahelyett, hogy leálltam vele balhézni jobb ötlet híján besiettem a szobámba még mielött elkezdett volna magyarázkodni. Magamra zártam az ajtót és hanyatdőlve az ágyamon rohamosan gondolkozni kezdtem, hogy mi képp tünhetnék el innen a francba. Semmi féle képpen nem most, akkor még túl közel lennék hozzájuk és megtalálnának az utánam küldött rendőrök. Ezt pont el akarom kerülni.
- Clear, ha te mész én is ugye tudod?- hallottam Markus rekedtes hangját. Persze, hogy tudtam, hiszen már párszor elmagyarázta, hogy velem kell maradnia. Biccentettem egyet majd lezártnak éreztem a témát. Fáradt voltam, gondolkodni se túlzottan akartam.
- Majd lesz ahogy lesz.- mondtam vékonyka hangon mivel már nem tudtam visszafolyatni a könnyeimet. Túl sok volt nekem az életembe ami történt és ez a fájdalom most tükröződött rajtam.
Markus mellém feküdt majd félve rám pillantott.
- Nem hittem volna, hogy téged érdekel bármi is és tudsz sírni.- jelentette ki halványan elmosolyodva.
- Nem is, csak...-kezdtem de hiába Markus-t e téren nem lehet manipulálni.

                                                                

4.rész

Az elkövetkezendő hetekben rettegtem. Ha egyedül akartam lenni nem tudtam, mert folytonosan úgy éreztem figyelnek. Persze, hiszen figyeltek is. 

Markus az "elbeszélgetős" este óta nem mutatkozott előttem, nekem pedig túl sok kérdésem volt hozzá. Túl sok megválaszolatlan kérdés amikre azonnal akartam a választ.

El is határoztam, hogy egy olyan helyre megyek hol más ember nem igen fordul meg. A városka híres-neves még is elkerülendő kísértet házához. 

                                                                                 ***

Mikor a számomra gyakran használt erdőn át elérkeztem a házhoz, ámulattal töltött el a hatalmas monstrum építmény. 

A története kb annyi, hogy lakott ott egy család. Anyuka, apuka és egy 16 éves lány. A lány egy olyan fiúba szeretett bele aki megjátszotta magát. Egyszer a lány nem-et mondott neki, mikor a fiú náluk volt. A srác bepöccent és rátámadt a lányra majd brutálisan meggyilkolta. Ez után a lány anyját és apját is kivégezte és pszichopatikusan felakasztotta őket levágott végtagokkal. 

Ezt a mesét az iskolámban hallottam, és nem igazán látok benne nagy igazságot, hogy a lány most is kísért.

Ezzel a gondolatmenettel a fejemben vágtam neki a kocsifelhajtónak, és libbentem be a házba. 

Ahogy beléptem édeskés, fémes bűz csapta meg az orromat. Fogalmam sincs honnan jött a szag de valahogy nem is akartam megtudni. 

Csak amikor szétnéztem pillantottam meg a harmincas évekbeli bútorzatot amin az időtől és a portól beszürkült lepedő volt. Kíváncsiságom tovább hajszolt a nappalinál, így a rozoga lépcső felé vettem az irányt. 

Felérve az emeletre a leges legutolsó szobához lépkedte. Fogalmam sincsen miért de oda húzott a szívem, és amikor beléptem nem tárult más elém mint (feltételezéseim szerint) a 16 éves lány szobája.

Minden ép volt benne csak éppen piszkos, és kopott. De a maga csodálatos régi pompájában tündökölt. 

A szekrénynél ácsorogtam és vizslattam a fekete, fehér képeket a lányról meg a srácról aki egykoron szeretett és a srác még is megölte.

- Szomorú.-hallottam Markus hangját. Feltételezem mindeddig is itt volt csak várta mikor hozhatná rám a frászt. 

- Szerinted a srác...Megbánta utána ?- kérdeztem megfordulva, reménykedő pillantásokkal. Markus csak sóhajtott egyet majd belekezdett.

- Nagyon sok ember tesz olyat, amit később megbán. Szerintem a srác min ezek után valahol halottan végezte. Beleőrült, véleményem szerint.- fogta meg a vállamat amolyan vigasztalás képpen. 

- A lány megbocsátana neki ? - tettem fel az újabb értelmetlen de még is számomra érdekfeszítő kérdést.

- Nem tudom Clare, kérdezz könnyebbet.- mosolyodik el halványan Markus 

"Könnyebbet."- jár a fejemben a szó és szinte érzem ahogyan az agytekervényeim gyártják a kérdéseket. 

- Hogyan lettél angyal ? - kérdezem lehajtott fejjel. Kissé sajnálom, hogy feltettem ezt a kérdést neki, de ez barmira érdekelt. Ismét sóhajtott egyet majd felrepült az egyik szekrény tetejére. 

- Úgy érted, hogyan lettem sötét angyal ?-kérdezi fél szemöldökét felhúzva, lóbálva a lábát.- Eladtam a lelkemet. Egy olyan lénynek, ami sokkal magasabb rendű nálam. Sokkal fenségesebb és sokkal veszélyesebbnek. Mindenki tesz olyat aminek később következményei lesznek. Valaki olyan cselekedeteket hajt végre amik jók, azok az emberek a haláluk után békére lelnek. Nem bolyonganak a világban feleslegesen arra várva, hogy majd egy hasonló sorsú emberre kelljen figyelniük. 

Nekem például itt vagy te. Hálásnak kell lennem, hogy vagy. Viszont...-csuklik el a hangja- Neked is hálásnak kell lenned nekem. 

Egy darabig elgondolkozom azokon amiket mondott. Hálásnak kell lennie és nekem is.

- Azt mondod...Eladtad a lelkedet. Még is miért ? - teszem fel az újabb kérdést. 

- Mert nem bírtam tovább. Nem bírtam élni. Akkoriban sok gondom volt. Nem láttam a kiutat, és elvesztem. Egyik nap részegen tántorogtam hazafelé és egy sötét alakot láttam magam előtt aki alkut ajánlott.

Megszabadít minden bajomtól és gondomtól, ha cserébe megkapja a lelkemet.

Láttam ahogyan Markus szeme szomorúságba torkollik, és éreztem nem akar erről többet beszélni. Legalábbis most nem. 

- Lenne még egy kérdésem! - jelentem ki bizalommal teljes hangon. Markus érdeklődve rám mered majd biccent, hogy felkészült a kérdésre.- Mikor haltál meg ? Hány éves voltál akkor ?- ahogy eme két mondat elhagyja a számat Markus mélabús  tekintete átváltozik egy sokkal derűsebbre. 

- 1971-ben voltam huszonegy éves.-mondja végül ki kissé elpirulva. 

- Öreg !-húzom mosolyra a számat, majd hirtelen azon kapom magam, hogy az órámat bámulok és indulok gyors léptekben a kijárat felé Markus pedig utánam. 

Mikor átsuhanok az erdőn mikor haza felé sietek , sietünk, átfut a gondolatomon, hogy Markus egy jó ideig megint csak árny marad az életemben. Gyorsan elhessegetem a gondolatot még mielőtt Markus megtudná, de már késő. 

- NEM!- hallom erőteljesen a hangját.- Vigyázni fogok rád, az életem árán is.

3.rész

A szobámban mély álomba merültem amely védelmet nyújtott mindentől, egy álomba ahová elmenekülhettem. Ahol nem az önsanyargatásról vagy szánalomról szól minden. Ahol el tudod képzelni ,hogy minden lehetséges ,és mindig találsz megoldást a problémákra. Ahol a jó legyőzi a gonoszt és nem fordítva mint az én eseteben.
Talán valahol van egy álomszerű világ. Talán.......


                                                                            ***


A mélységes szundításomból felébredve döbbenet és félelem lett rajtam úrrá.
Az angyal ott ült az ágyam szélén és eszelős tekintettel bámult engem.
- Nem éri meg menekülni. Angyal sötét angyal vagyok, simán rád találok. - nézett rám cinikusan a lény.
Most vigyáznom kellett. Ha ez az angyal valóban létezik.......Akkor igaz amit mondott és olvas a gondolataimban.
- Hogy hívnak ? -kérdeztem hirtelen felindulásból. Az angyalsrác szeme kikerekedett majd egy elismerő pillantást vetett rá.
- Végre nem rettegsz tőlem...... Markus vagyok.- mondta ki végül nemes egyszerűséggel.
Markus......A név úgy csengett a fülemben mint a legszebb dallam a világon. Akárcsak egy szimfónia amit a legjobb zeneszerzők alkottak.
- Nos Markus. Minek köszönhetem ,hogy az  "angyalom" lettél ? - kérdeztem érdeklődve miközben az ágyamon mocorogtam.
- A helyzet az ,hogy jó ideje figyeltelek már. Amikor még éltem, akkor hasonló életmódot folytattam mint te.
De az már nagyon nagyon régen volt.......- biggyesztette le a fejét és sóhajtott egy nagyot. - A lényeg az ,hogy minden sötét angyal egy hasonló sorson élő emberre "figyel". - rendezte le ennyivel.
- Értem.......-húztam el a számat és próbáltam az agy tekervényeimben raktározni az információt. - És meddig kell rám "figyelne.......
Nem tudtam befejezni a kérdésemet mert kopogtak és egy tizednyi másodperccel a kopogás után be is nyitottak Anyám volt az.
- Clare ! Minden  rendben kivel beszéltél ?
Nem értettem a helyzetet. Markus még  mindig az ágyam szélén gubbasztott de anyám észre se vette. Vártam volna a reakciót ,hogy "Jesszusom miért ül egy angyalszárnyas fiú a szobádban ?", de semmi nem történt. Inkább csak választ várt a feltett kérdésére.
- Ja hát.........Egy barátnőmmel beszéltem telefonon.
Szép mentés......Jó ,hogy nincsenek barátaim. És jó ,hogy a dolgaimról nem tudnak a szüleim.
Anyámnak ez a válasz éppen elég is volt és kiviharzott a szobámból.
Miután úgy éreztem anyám már a hálószobájában van tettem volna fel a végig nem mondott kérdést Markusnak. Mintha csak megérezte volna ,közelebb jött hozzám és a kezét a homlokomra tette.
- Majd máskor megbeszéljük. Most viszont álmodj! - csúsztatta a kezét a szememre amit rögtön be is csuktam. Tovább kezdett el beszélni: - Merülj el az elmédben......- suttogta közel hajolva hozzám amit persze csak onnan éreztem ,hogy a fagyos lehelete megcsapta az arcomat. - Aludj.....Én kis harcosom.
Ezt a harcos dolgot nem értettem, de valamiért mérhetetlen álmosság tört rám.
És megint elszundítottam.

2.rész

Csak zuhantam a mélybe. Semlegesnek éreztem magamat. Mintha már nem is léteztem volna....
Mintha megszűntem volna létezni. Élőnek lenni. Láttam magam előtt a mélységet. Ha akartam sem tudtam volna vissza fordulni. Mert ugye nem tudtam.....De nem ám. Várt rám a sors. A sors ami a nővéremet is illette akkoriban.
Amikor belecsapódtam a folyóban éreztem ahogyan a jég hideg víz szinte égeti a bőrömet. Mint ezernyi aprócska tű amit egyre jobban a bőrömbe nyomnak. Mintha kis szilánkok tengerében úsztam volna. Az iszonyat töltött el. Komolyan meg akartam halni. Megérdemeltem volna. Ennyi kijárt nekem.
De ha kijárt ...... És én komolyan meg akartam halni akkor miért történt az ,hogy a víz feldobott. Nem tudtam megfulladni. Nem ment. Valami valami életben tartott aminek nem kellett volna.
A víz egy sziklának sodort engem és  akkor olyat láttam amit soha életemben. Oly gyönyörű és sötét volt.
Oly félelmetesen fenséges. Egy szomorú srác volt az......Fekete angyalszárnyakkal.
Eddig észre sem vettem őt. Mielőtt leugrottam volna alaposan körülnéztem ,hogy van-e valaki a közelben, de senkit sem láttam. A srác a következő pillanatban rám nézett.
- Szomorú......Az emberek azt hiszik mindent megoldhatnak az  életük elvesztésével.
Nem hittem el. Nem akartam elhinni ,hogy hogy ott van. Hozzám beszél. Félelmemben nem tudtam megszólalni. Vajon most megöl ? Hiszen eddig is ezt akartam. Meghalni. De nem ment.
- Nem kéne tőlem félned..... Hiszen én mentettelek meg. - szólt a srác. Mi az ,hogy ő mentett meg ?  És még is miért ? Meg kellett volna halnom.
- Azért mert egy elbukott angyalnak ez a dolga. Hogy megmentse azt aki hasonló sorsú mint ő volt ember korában. Nem kellett volna meghalnod. Neked még dolgod van. Valami nagy dolgod.
Minden bátorságomat össze gyűjtöttem, és végül sikerült megszólalnom.
- Te olvasol a gondolataimban ?-kérdeztem elfojtott még is kiakadt hangon.
Az angyal csak elvigyorodott.
- Hmmm.......Ti emberek olyan furcsák vagytok. Nem azon vagytok kiakadva ,hogy  látsz egy angyalt,hanem azon ,hogy az az angyal történetesen olvas a gondolatokban.-jegyezte meg cinikus hangon.
És vajon mindenkinek van ilyen angyala ? -tettem fel magamnak a kérdést de az angyalsrác már válaszolt is.
- Nem mindenkinek.-fogta rövidre, majd elrugaszkodott a sziklától és hatalmas fekete szárnyait kinyitotta, elrugaszkodott és szárnyalni kezdett. Én már komolyan nem tudtam hova tenni az egészet. Kezem lábam remegett és jobbnak véltem elhúzni a csíkot míg az angyal vissza nem tér a repülésből.
Kikászálódtam a vízből és őrült rohanásba kezdtem, akárcsak egy préda. Egy préda aki retteg ,hogy elkapják és megeszik.
Folyamatosan hátra-hátra pillantva futottam az erdőn keresztül. Az angyal nem követett. Próbáltam ezt az egészet kiverni a fejemből. Angyalok nem léteznek. Ez képtelenség......Biztosan csak bevertem a fejemet és egy másodpercig elképzeltem ezt. Igen biztosan. Még nagyobb erőt vettem magamon és még gyorsabban kezdtem rohanni.
Az egyetlen hely ahová vágytam az a szobám volt. Mindentől elszigetelve. Hogy senki ne zaklasson ,ne szóljon hozzám. Csak legyek egyedül.

       ***

Amikor végre hazaértem a kis csendes házunkba egyből a szobám felé vettem az irányt.
Nem volt kedvem semmiről sem beszélni ,anyám hiába nézett rám kérdően nem akartam róla beszélni mert csak veszekedés lett volna a vége, amit fél 11-kor nem igazán akartam.Szóval inkább úgy tettem mintha csak én lettem volna otthon, jobb a békesség alapon.
Beérve a szobámba elárasztott a nyugalom, és nem akartam mást csak pihenni, elengedni magamat.