A tegnapi beszélgetésembe belefeledkezve aludtam el. Elmerültem elmém legmélyebb bugyraiban és hagytam, hogy a fantáziám magával ragadjon és elkezdtem álmodni.
A világ legszebb álma volt ebben biztos vagyok. Marcus-al (és nem tudom miért vele) egy gyönyörű, zöld, mohás erdőben ültünk egy fán. A lomb koronán át halvány fény vetült ránk. A mohaszőnyegen lévő harmatcseppek úgy csillogtak mintha milliónyi kicsi égkövek lennének.
Markus csak mosolyogva meredt rám, a kezemet fogva.
- Veled akarok maradni. - szólalt meg végül és mintha kis szomorúság jelent volna meg a szemében.
Nem tudom miért de valami oknál fogva nem tudtam megszólalni. Olyasmi volt mint mikor két erős mágnes találkozik és nem akarják elengedni egymást. Körülbelül ilyen érzés játszódott le bennem.
***
- Clare ébredj! - "keltett fel" Marcus. - Figyelj, az iskoládba nem követhetlek. Nem tudnál figyelni az órákon.
Na az pont nem érdekelt, hogy majd "nem tudok figyelni az órákon", nem mintha amúgy figyelnék.
Tudomásul véve miszerint Marcus ragaszkodik ahhoz, hogy iskolába egyedül járjak sértődötten viharzottam be a fürdőbe rendbeszedni komás élőhalott arcomat.
Köszönés nélkül távoztam és mivel ugy gondoltam annyival legalább tartozom Markus-nak, hogy bemegyek így is tettem.
Az iskolám vagyis a börtönöm ajtajánál kissé haboztam belépjek-e. Kell nekem még egy borzalmas nap? Megéri?
Persze ezekre a válasz egyértelmű volt, de még is beléptem abba a nyomoruságosan lepusztult épületbe.
Lassan gyoszogtam be az első órára ami irodalom volt és akármennyire is utáltam (az összes tantárgyal együtt) ez az óra most kivételes módon számomra élvezetes volt.
A tanárnő amit felolvasott valami lúzer csávóról és a bigéjéről szólt. Meg volt a szokásos sablon, hogy nem lehettek egymáséi mert a francos szülők nem voltak jóban vagy mi. Eddig nem is érdekelt a történet aztán amikor jött az a rész, hogy meghaltak egymásért ott eszembe jutott, hogy én is meg akartam és még most is meg akarok halni. Eszembe jutott az is, hogy ha Marcus nincsen akkor most nagy valószínűséggel búvárok keresnének abban a nyamvedt folyóban. Aztán feladnák a holttestem keresését közölnék a szüleimmel, hogy jobb ha nem is számítanak arra, hogy előkerülök amiről az anyám és az apám vagy tudomást vesz vagy nem.
Miközben elmerültem eme gondolatmenetemben megszólalt a csengő majd mindenki egy emberként száguldott ki a teremből nem megvárva a tanárnő utolsó mondatát.
Néha azért sajnálom szerencsétlen nőt, hogy minket kell tanítania.
Időközben én is kitrappoltam a teremből igaz kicsit lassabban a kelleténél de hát hova siessek ha ráérek?
Késő délután a szekrényemnél pakolásztam a szétgyilkolt könyveimet amikor egy kötekedő egyén beszólt.
- Héé coco-s. A haverom látott téged a hídnál leugrani.- hallottam egy srác hangot. Hallottam már ezt a hangot valamelyik órán és egyből beugrott melyik szerencsétlen szájából hangzottak a szavak. Eric. Rögtön hátra fordultam, hogy bebizonyosodjak az igazamról. Eric állt ott lesajnáló szemekkel és vigyorral pár "haverjával" az oldalán.
- Sajnálom, hogy nem haltál meg. Egyel kevesebb lett volna az ilyen szánalmas, lúzer cafkákból.
Azt hittem a srác befejezi enyivel és elmegy. Gondoltam van benne némi olyasmi, hogy én is ember vagyok ezért nem aláz tovább. Óriásit tévedtem mert ebben a srácban semmi jóság nem volt sőt csak magát tekintette embernek és ezt szívesen hangoztatta is és hozott rá példákat.
Egy hirtelen mozdulattal nekem rontott megragadta a két karomat majd ugy ahogyan voltam megfogott majd a haverjaival együtt kirángatott az iskolából be egy nagy furgonba.
Fogalmam sem volt miért tette ezt vagy, hogy hova a bánatba visznek engem ezek a rohadékok.
Olyan 15 perc elteltével a furgon megállt és kinyílt az ajtaja. Egy aprócska tópartnál parkoltunk le.
- Nos coco-s...Érezd magadat otthon. - majd egy hatalmas erővel kirántott engem a kocsiból.
- Mi a franc? Hol vagyunk? Hol vannak a haverjaid?-kérdeztem kétségbe esetten.
A srác nem válaszolt csak kivett a kocsiból egy üveg Whisky-t majd nagyot húzott az üvegen. Az ital csak úgy dölt le a torkán, még senkit sem láttam így inni. Miután az üveg tartalmának háromnegyedét lehúzta alkoholtól bűzlő száját kinyitotta.
- Miért? Jobb lenne ha itt lennének?- kérdezett vissza nagy vigyorra húzva a száját majd megindult felém. Látszott a srácon, hogy az imént lehúzott pia kezdi megtenni a hatását mert miközben indult felém vagy hatvanszor elbotlott a saját lábában.
- Mit akarsz ? - kérdeztem mikor az a bamba izomagy bámult a képembe.
- Tudod te azt.- mondta közel hajolva hozzám bűzölgő alkoholos szájjal.
Tudtam mit akar. Bántani akar. Egy nagyon régi történet miatt. Eric legjobb haverja drogot meg piát kért töllem. Azt mondta ha nem adok neki akkor azt nagyon megbánom. Mivel megfenyegetett oda adtam neki a drogot meg a piát. Én enyit szerepeltem a történetben. A srácot három nappal késöbb holtan találták a mi kis városkánk kísértethezetól nem messze. Túladagolta magát, Eric pedig ezért utál engem ennyire. Úgy érzi vissza kell adnia a fájdalmat amit ő érez még két év elteltével is.
Szerinte én vagyok a hibás mindenért, hogy neki most nincs legjobb haverja és ,hogy azóta kissé zakkant.
- Eric....Az az idióta srác túladagolta magát. Én adtam neki a drogot de nem én adtam be neki.
- Még, hogy idióta? Ne mert így beszélni róla!
Eric egy hirtelen mozdulattal elkapta a kezemet és őrült módjára rángatni kezdett.
- Te tehetsz az egészről!- majd abba hagyta a rángatást és olyan történt amit álmomban sem gondoltam volna. Eric egyszerűen rámnehezedett és könnyezve zokogott.
Eric akármilyen bunkó izomagy is, ez mind eltűnt. Már nem szorított és úgy éreztem nem is akar fájdalmat okozni. Inkább csak olyan volt mint én amikor meghalt a nővérem. Én is egy embert okoltam érte mégpedig a nővérem barátját. A csávó nem volt százas és veszélyes is volt. A nővéremet folyamatosan verte, a nővérem meg csak nem azarta elhagyni őt. Én még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ő tehet rólla. Ő kergette az örületbe a nővéremet.
- Sajnálom. - emeltem fel Eric állát akinek a szeme úszott a könnyekben és az arca is teljesen elpirosodott. - Tudom milyen...- majd csak úgy fogtam és enyhén megöleltem. Nem szó sincs itt olyanról, hogy azért mert "hirtelen belezúgtam volna". Szimplán azért mert úgy éreztem szüksége volt rá.
